Gondolatok az Állatok Világnapjához

Assisi Szent Ferenc, az állatok védőszentje halálának napja, október 4-e az Állatok Világnapja. Ilyenkor az ember megáll egy pillanatra és elgondolkodik fontos, az állatvédelemhez, mint hobbijához kapcsolódó dolgokon, fellistázza azokat az eseteket, amikor nem tudott segíteni és közben boldogan szorítja magához azokat, akiken viszont igen - kit csak gondolatban, kit pedig valóságosan is, hiszen ott szuszog mellette a kanapén vagy az ölébe gömbölyödve.

Soha nem terveztem, hogy állatvédő leszek, de szüleim az állatok tiszteletére és szeretetére neveltek, így érthető, hogy nagyobb odafigyeléssel fordultam a bajban lévő élőlények felé. A kezdeti eseti tenniakarásból így lett elkötelezettség napi szintű elfoglaltsággal sok-sok telefonálással, ügyintézéssel, idegeskedéssel, vidám és szomorú történetekkel. Nem bántam meg, még akkor sem, ha néha úgy érzem: nem bírom tovább, összeroppanok a felelősség súlya alatt. Valószínűleg - ha nem is mindig ilyen intenzitással - már örökre bennem marad, hogy tegyek, ha megtehetem. Ez nem azt jelenti, hogy unatkozó milliomosként nincs mire költenem a pénzem! Bár lennék milliomos, biztosan tudnék helyet a felesleges forintoknak, de valójában segíteni lehet úgy is, hogy az ember "csak" az idejét áldozza fel vagy annak egy részét.

Az Állatok Világnapja alkalmából megemlékezek azokról a kutyákról, akikkel életem során megosztottam az otthonom vagy egyszerűen csak találkoztam. Egy-egy kutya tekintete beleégett az agyamba, soha nem fogom őket elfelejteni. Aki ment már egy bizonyos ebért egy gyepmesteri telepre úgy, hogy közben tucatnyi másik próbálta meggyőzni arról, hogy őt is vigye el, mentse meg, tudja, miről beszélek. Nem lehet minden rászorulót megmenteni, de ezt az érzést nem lehet megszokni. Igen, a mai napon is több tucat kutyát altattak el országszerte, s teszik ezt minden napon, mert sokkal több a gazdára váró állat, mint ahányra valahol szerető otthon vár. A kutya sok ember számára még ma is egy fogyóeszköz, ha elveszik vagy megbetegszik, netán megöregszik: nem fordítanak gondot arra, hogy megkeressék vagy gyógyíttassák, békés és nyugodt öregkort biztosítsanak számára. Ezek a kutyák egyszerűen már nem kellenek.

Az állat kínzása büntethető, a kutyát kitenni nem szabad, de mégis, maga a rendszer legalizálja a gondatlan gazdák tettét azzal, hogy a gyepmesteri telepekre a megunt jószág leadható. A gazda pedig akár már aznap új kutyával térhet haza, egy jobbal vagy másabbal, akivel ugyenezt megteszi, ha valami nem a tervei szerint alakul. Mi állatvédők pedig szorgos "takarítóként" megyünk a nyomukban, mintha önként vállalt keresztünkként a nem kívánatos állatok begyűjtését, gondozását, kezelését vettük volna a vállunkra. Az állatvédők ezért vannak - mondják sokan. De valójában nem ezért, nem ekkora tételben, nem ilyen körülmények között mentve. Nagyon reménytelen az egész és azok a szemek... Azok beleégnek az emberbe, mert hiába van ott, akit megmenthetett, ha hátrahagy több tucatot, sokszor azzal a biztos tudattal, hogy őket elaltatják. Kegyetlen nehéz ez.

Magyarország az az ország, ahol kutyát tartani láncon ugyan büntethető, de mégis tradíció. A "hordós kutyák" országa vagyunk. Az egy főre jutó átlagos alkoholfogyasztás kiemelkedően magas, depressziós nép ez, mondják. Magunkra figyelünk, magunkat sajnáljuk, pedig egy karnyújtásnyira lehetne a boldogság. Egy állat simogatása és testi közelsége örömforrás, megnyugtatja és kisimítja a megfáradt idegeket. De Buksi a láncon, ital a kézben. És Buksi nem örök, az ital az marad, abban versenyzünk Európával, pedig tehetnénk az állattartási kultúra területén is. Igaz, hogy ott nagy elmaradásból indulunk, de bizton tudható: van mit bepótolnunk.

Ha belegondolok, összefacsarodik a szívem, de most is, amíg ezeket a sorokat pötyögöm a számítógépemen állatok szenvednek, rettegnek - és sokszor pont az okozza kínjaikat, akit hűségesen szolgálnak, akiben bíznak. Szinte minden napra jut egy állatkínzásos történet. Megdöbbentő az az agresszió, ami felgyűlt bennünk, emberekben. De már hír lett az állatok bántalmazása - hiszen büntethető. Tudunk róla, hogy van. Példás büntetés nélkül. Úgy borzonganak sokan egy-egy szétvert fejű, megcsonkított állat képei felett, mintha csak egy amerikai fikciót, egy mozit néznének. Mintha nem lenne. De van. S amíg ez van, leszünk mi is, reményeink szerint egyre többen, akiknek ez nem tetszik, akik ezzel nem akarnak és tudnak azonosulni, akik tenni szeretnének ellene. Akik kiskanállal merik a tengert, mert az a kiskanálnyi is számít.

Legyen kötelező az ivartalanítás, az egyedi azonosítás, a gyepmesteri telepek nyilvánossága váljon biztosítottá, ne lehessenek fantom telepek... Ezernyi a tennivaló, amiért a civil szektor küzdhet úgy, hogy közben jellemzően nem a civil szektorban dolgozik. Ez kérem, csak hobbi. Önként választott. Mert azok a kutyaszemek... Akik hátramaradnak... Belőlük kellene kevesebb.

Az Állatok Világnapján megköszönöm minden állatnak, hogy létezik. Hogy nem hagyják elfelejteni, hogy ember vagyok, aki felelős a tetteiért. Hisznek bennem és alázattal szolgálnak, hogy megvalósíthassam álmaim, hogy legyen hová hazatérnem. Megértik, ha rohanok, ha nincs annyi időm. Elvárások nélkül szeretnek.

Az állatok soha nem kérnek számon semmit, de nekünk, embereknek végre számot kellene vetnünk magunkkal. Szeretni születtünk és az életet tisztelni. Hol és hogyan történhet meg, hogy ezt bárki is elfelejti?

(Az Állatok Világnapja alkalmából felvonulás lesz 2010. október 2-án. Aki tud, kérem, hogy csatlakozzon a menethez. A felhívás szövege megtekinthető itt: http://www.noeallatotthon.hu/cikk/908_felvonulas2010_06.jpg)