Harap utca 3, vagyis amikor a para a norma

Az Animal Planet csatornán szocializálódottak számára ismerős a kép: menhelyi kutya, akinek enni adnak, majd távolról egy gumi kézzel belenyúlnak az ételébe, ha nem morog, nem kap oda, akkor rendben, ha meg nem viseli el az evés közbeni zaklatást, akkor marad a csend és mindenki gondoljon, amit akar. Megsúgom: azokat a kutyákat elaltatják.

Akikről ebben a bejegyzésben írok, átmennének a gumikéz teszten, bátran belenyúlhatunk az élelmükbe, kivehetünk finomságokat a szájukból. Nem harapnak. Ha ennyi lenne csak az agresszió teszt, nem is lenne baj. De van egy másik vetület, amikor bizony előkerülhetnek a fogak, ez pedig a félelem, a pánik. A harapás is kommunikáció, jelzés. Nem mindig dominanciát vagy erőt jelez, valamikor csak azt, hogy hibáztunk, túl gyorsan akartunk haladni, rosszul álltunk, léptünk, nyúltunk és ezzel az adott kutya biztonsági zónáját alaposan felborítottuk. A vége pedig harapás, ami soha nem kellemes az elszenvedőjének sem, illetve mindig van hatósági vonzata. A harapott kutyát ugyanis megfigyelik, hogy veszettségre utaló tüneteket mutat-e.

A tacskó fajtamentésnél most kettő kutya van ilyen megfigyelés alatt, mind a ketten haraptak. Nem vagyok tőle boldog, de tudom, hogy a tacskók között nem túl nehéz még jó körülmények között élő harapósokat sem találni, a mentett kutyáink között ebből fakadóan biztosan mindig akad egy-egy problémás. S ilyenkor jön a kérdés: velük mi legyen? Mivel ebben a méretben egy rutinos gazda mellett nagy kárt emberben nem okozhatnak, így maximális körültekintéssel, de igyekszünk számukra is megtalálni a tökéletes családot. Most kettő ilyen kutyának kutatjuk-keressük azt, aki bizalmat szavazna nekik, aki befogadná őket otthonába és megtanítaná nekik a bizalmat, a félelem-nélküliséget, a szeretetet és a korlátokat. Aki feloldaná a bennük felgyűlt feszültséget, szorongást.

Liber a bajai gyepmesteri telepről érkezett, elvileg előkerült az eredeti gazdája, de éppen harapóssága miatt nem akarta őt mégsem visszafogadni, amikor megtudta, hogy biztonságban van. Az első pár napban a kutya ült a házában és bárki arra ment, akit nem ismert, fenyegetően ugatott, a közeledőkre akár ki is támadt. Akiket ismert, azokkal viszont kedves és barátságos volt a viselkedése, s napról napra egyre többen kerültek a bizalmi körébe, mostanra gyakorlatilag bárki ki tudja őt venni a kennelből. Mégis megtörtént a baj. Nem a kennelsoron, hanem a lovarda területén, séta közben. Liber pórázon volt, s mindössze annyi történt, hogy egy lovas elhaladt mellette, Liber pedig - ahogy a tacskók nagy klasszikus kézikönyvében meg van írva - bokán harapta. Valószínűleg nem akart rosszat, nem is maradt benne a lendület az eset után, de mégis megtörtént. (Eszkuláp is hajlamos hasonló módon viselkedni, így én már megtanultam, hogy az emberek mellett úgy megyünk el, hogy a kutyát a saját lábam mellé húzom és egy feszes menettempót diktálok az elhaladásig, hogy ha eszébe is jutna bármi, akkor se legyen rá módja. Kezelni én nála nem tudom, megtanultam elkerülni a bajt. De Liber más, ő még bármit megtanulhat és meg is fog.)

A másik harapósunk Zsike, az "óbabilónia pingvin tacskó". Ő viszont egy klasszikus pánik-harapós para-kutya. Zsike olyan mértékben van tele feszültséggel és félelmekkel, hogy azok oldása sok időt és rengeteg szakértő szeretetet igényel. Őt nem lehet  túlkényeztetni, mert akkor a falkájáért is aggódni kezd, neki kiszámítható, biztonságos kutyalét kell, ahol tudja a korlátait és számíthat a gazdi védelmére. Zsike nem akart harapni, ő csak megijedt és kihúzta magát a pórázból. Befogadója viszont elkapta, amitől halálra rémült. Hirtelen volt, ijesztő volt, tennie kellett valamit. Bepisilt, bekakilt és harapott. Mostanra túl van a traumán, már békésen és szorosabbra húzott nyakörvben sétál. Még mindig hajlamos megijedni dolgoktól, de ez kezelhető. Nála a kulcs a nyugalom és a lassú mozdulatok. A kutya, akinek még az állatorvosi vizsgálatokon sem volt egyetlen rossz szava sem, ez a középkorú nagymama kutyája tacskó mixecske harapott, karanténidejét tölti, természetesen ideiglenes befogadói körében. De akkor is. Ki lesz az, aki mellett majd egyszer igazán ellazulhat és önfeledten boldog lesz...?

A múlt heti harmadik harapásos eset ugyan futrinkás védenchez, de nem tacskó fajtamentő csoportoshoz kapcsolódott. Ami miatt mégis idehozom az egy nagyon fontos tanulság, ami a tacskók esetében is igaz. Amikor valaki külföldről jelentkezik kutyáért, mindig elmondjuk, hogy a külföldi örökbeadásainknál az elsődlegesen követendő szabály az, hogy az ottani partnerszervezeteink valamelyikén keresztül fogadhatóak örökbe mentvényeink, akik gond esetén a helyünkbe lépnek, képviselve a kutya érdekeit, így még véletlenül sem fordulhat elő, hogy nincs, aki azonnal segítsen, s a kutya egy gyepmesteri telepen, menhelyen landol vagy elaltatásra kerül. Mi minden kutyánkért örök-garanciát vállalunk, bármelyik bármikor visszakerülhet a gondozásunkba, ezt vállaltuk. Nem az emberekért, hogy nekik kényelmes legyen, hanem a kutyákért, hogy nekik biztonságos. Ezt a garanciát képviselik odakinn egy-egy szükséghelyzet esetén partnerszervezeteink.

Gahan egy tökéletes, kicsit ugyan autisztikus, de alapvetően kedves, nulla agresszióval megáldott, jófejű, lendületes keverék kan, akit az Illatos útról mentettünk, ahol már rajta volt azon a bizonyos listán. Sovány volt, felfekvéses és zavart, amikor hozzánk került, egy álomkutyát faragtunk belőle. Az álomkutyát hosszú-hosszú idő után kiválasztotta egy osztrák család. Viszont olyan történt, amire nem számítottunk: Gahan megharapta a családfőt. Az osztrák partnerünk azonnal trénerrel kötötte össze a családot, tőlünk is bekértek minden addicionális információt, s mi persze azt is leírtuk, hogy hozzánk bármikor visszatérhet a kutya. A család viszont nem adja fel, legalábbis egyelőre és már van javulás, Gahan lassan-lassan mindenkit elfogad és megszokik. Hisznek abban, hogy jó kutya ő, csak valami történt, amire így reagált.


Gahan gazdijainak levele:
Szombaton 2012. 01. 28-án az ACA egyesületen és Carol Byersen keresztül egy keverék kutyát befogadtunk Magyarországról.

Már az első kapcsolatfelvétel (érdeklődés egy kutyáról)  Frau Byerssel nagyon bátorító volt. Mivel a családunknak még gondolkodási időre volt szüksége, hogy melyik kutyát szeretnénk örökbe fogadni, Frau Byers folyamatosan nagyon hasznos segítségekkel látott el minket a döntéssel kapcsolatban. Mivel 3 kutya közül nem tudtunk dönteni, egyáltalán nem volt probléma, hogy ezeket a kutyákat Magyarországon megismerhessük.
Az első személyes kapcsolatfelvétel Frau Byerssel Nickelsdorf határában történt, ami a találkozópontként meg volt jelölve a közös magyarországi úthoz.
Már az első telefonos útleírás, a figyelmeztetés a magyar autópályadíjra, és a tökéletes szervezés is mély benyomást tett. 6 örökbefogadó család találkozott ott, és konvojban tettükmeg a 150 km-es utat a találkozó pontig. Jéghideg idő volt. Az első benyomás, ami a kutyákkal kapcsolatban ért minket, nagyon megerősítő volt: mindegyik nagyon ápolt volt, a szőrük kifésülve, a körmük tökéletesen levágva, és hasonló benyomások értek. A kutyák természetének leírása is teljesen korrekt volt az interneten. Nem volt megszépítve, ami tény, az tény! A magyar segítők is nagyon kompetensnek tűntek, és észrevehető volt,hogy tényleg nagyon sokat foglalkoztak a kutyákkal. Frau Byers nyugodtan és türelemmel kezelt minden bürökratikus intézkedést szépen sorban (Eu-útlevél...). Két nappal az átvétel után volt egy afférunk az örökbefogadott kutyával. felhívtam Frau Byerst, hogy el meg tudná-e kérdezni Magyarországon, hogy mi lehetett ennek az oka. Ha az ember többet tud a kutya múltjáról, többet tapasztalhat meg vele kapcsolatban. Akkor kezdődött a segítség áradat: Frau Byers rögtön felvette a kapcsolatot a magyar segítőkkel. Ők küldtek nekem rövid időn belül erre vonatkozóan  egy e-mailt a tapasztalataikról a kutyánkkal kapcsolatban. Rögtön jött az ajánlat is, hogy visszafogadják a kutyát, oldva a helyzetből adódó feszültséget. Frau Byers megadta nekünk egy nagyon tapasztalt kutyakiképző telefonszámát 8Frau Rauch Daniela) Bécsben. Ő azonnali értékes tanácsokkal látott el telefono keresztül, hogyan tudjuk kezelni ezt a problémát. Frau Byers is érdeklődött minden nap - megterhelő napi teendői mellett - hogy hogyan vagyunk a kutyával. Közben eltelt két nap. A szituáció még mindig nem teljesen fényes, de már lényegesen megnyugtatóbb. A kutya viselkedése szépen fejlődik.
Összegzés: ez egy nagyon mély benyomást keltő, nagyon csodálatos dolog, amit ezek az emberek önkéntesen tesznek, hogy az emberekkel és kutyákkal minden rendben legyen. Minden tiszteletem ezeké az embereké. Jól esett ezt megtapasztalni, és nem csalódni az emberiségben. Köszönöm!! Elisabeth H.

S az ilyen visszajelzések azok, amelyekért nem mindegy, hogyan végezzük állatvédő tevékenységünket. Amikor jön az sms Zizi, egy korábban volt extrém módon harapós (egy embert fogadott el egyszerre, többet nem, azokat támadta) tacskó lányunk gazdijától, hogy Bécsben jártak és Zizi imádta az utazást, szépen viselkedett, akkor egy icipici melegség önti el az ember szívét, hogy megnyitotta a kaput, a kutya pedig, ha lassan is, de átsétált rajta, sikeresen véve az akadályokat.

Viccesen mondhatnánk tehát, hogy Futrinka utca helyett Harap utca lettünk, de a helyzet az, hogy addig, amíg az emberi életre veszélyt nem jelent egy-egy problémás, netán harapós kutyánk, addig mindig meg fogjuk adni az esélyt arra, hogy bizonyíthasson, s mi támogatjuk abban, hogy megtanulhassa, nem ez a megfelelő módja annak, hogy üzenetet küldjön. Mi megértjük máshogy is.