Hella: ideiglenes vagy örök? (Kerekes Orsi írása)

Amikor beköltözik, akkor kettőnk közül én tudom, hogy a státusom ideiglenes az ő életében. És ez Hellánál sem volt másképp. És azt azért mindenki – kutyás és nemkutyás egyaránt - bevallhatja magának, hogy az első időszakok - az addig megszokott kényelem, megszokott napi ritmus – egy pillanat alatt felborul és ezt nehezen viseljük. Mert a legtöbbjük valahonnan a semmiből tűnik fel és sosem lehet tudni, hogy mit vált ki belőle egy ekkora változás.


Hella, pedig ismerős környezetből jött. Pont emiatt tudtuk, hogy a legrosszabbra kell számítanunk. A leírás csak annyi volt, hogy domináns, szökős és mindehhez öt éves! Öt évig egy kennelben, többedmagával. A legnagyobb kihívást nekik valószínűleg az ételért való küzdelem okozhatta. Talán az egyetlen inger, ami érhette eddigi életében. Egy ingerszegény környezetből érkezett, lelkileg összetört kutya. Pedig nem hagyták el, talán nem is bántották, de ahogy haladtunk előre az időben, láttam, hogy még azt is elviselte volna, mert legalább hozzászólnak.

Önző módon nekem talán a legnagyobb gondot a szobatisztaság hiánya okozta. Elszoktam már tőle, leszoktattak a saját kutyák. És bizony ez az elején tényleg teljesen spontán, minden előzmény nélkül történt. És sok napnak kellett eltelni, amíg felfedeztem nála, hogy érzi rosszat tesz. Nem volt erőszak, de komoly szidást kapott érte.

A lakás volt számára az a hely, ami az első pillanattól fogva a teljes védelmet nyújtotta, minden kényelmét az első perctől élvezte. Köztünk semmiféle „viszony” nem alakult ki az elején. Nem volt öröm, amikor hazajöttünk, nem volt hiszti az evésnél (mondjuk nagyon rossz evő volt!), nem volt ragaszkodás semmilyen szinten. Egy volt a lényeg, ne vigyük ki a lakásból. És akkor én kegyetlen és rafinált ideiglenes kitaláltam, hogy akkor a sikeres sétákat azzal jutalmazom, a szóbeli dicséret után, hogy hazamehet. Tegnap elmondhattam az örökbefogadóinak, hogy Hella 98%-ban szobatiszta.

És aztán szép lassan felértékelődtünk a lakás kényelméhez, biztonságához képest. Rájött, hogy mi jelentjük a teljes biztonságot. De hozzáteszem, hogy a két kutyánk is nagy segítség egy ilyen gyámoltalan kutya felrázásában. Csak terápiás kutyáknak nevezem őket. A séták velük kicsit biztonságosabb, a közös szimatolások mindennél többet érnek. A kanapé használatát is tőlük leste el.

És ahogy teltek a napok, hetek észrevettük, hogy kialakult a napi ritmus, illetve alkalmazkodott a mi napi ritmusunkhoz. És élvezte. Tudta, hogy reggel a tányérjában várja a szelet párizsi. És állt a tükör előtt, evett és nézett minket a tükörből és csóvált. Utána a sétáig még aludt egyet a kanapén. Hozzáteszem az éjszakáit a kutyaágyban töltötte!

A ragaszkodása olyan szintre fejlődött, hogy lépni nem lehetett tőle. Állandóan láb alatt járt. A konyhában feküdt a lábam mellett, amíg főztem. El sem tudom mondani, hogy hányszor rúgtam bele véletlenül, mert nem láttam, hogy mögöttem fekszik. Ahogy felálltam és elindultam a lakásban, rögtön a nyomomban volt. Mindenhol ott kellett lennie. Az esték nagyon idilliek voltak. Az esti séta után lefeküdt a kanapéra és elaludt, amolyan tacskósan, összetekeredve, hortyogva, szuszogva. Ölben vittük be a helyére. Ezt ő alakította így.

Játék. Sosem játszott szerintem eddigi életében. Az első pillanattól kiválasztott egy rózsaszín plüssmacit. Csak felvette és percekig jött-ment vele a lakásban. Az utolsó pillanatig az volt a szokása, hogy ha nagyon örült, akkor előszedte valahonnan és csak le-fel járkált nagy boldogan. Ilyenkor tudtuk, hogy ő most örül.

És az utolsó pár napban éreztem, hogy tényleg a magáénak tudja a lakást, hogy a ragaszkodás most már 100%. Mert tőle is megkaptuk hazaérkezésnél a tacskós kurjantást. És bizony megjött a hangja is a végére. Ha hallott valamit, akkor ő kezdeményezte a lakás és a „gazdik” megvédését.

Nem tagadom, de párszor megfordult a fejemben, hogy nekünk kéne örökbefogadni. És akkor jöttek az érvek, ellenérvek a vívódások. Az érzelmeim sokszor erősebbek a józaneszemnél. Ezt tökéletesen tudom magamról. És amikor felbukkannak az első érdeklődők, na jó Hellánál a második érdeklődők, akkor rájövök, hogy miért is csinálom ezt. És megint az önzésem, de jó látni, hogy valakik boldogok és ennek a boldogságnak én is okozója vagyok. Bevallom őszintén nagyon erősnek mutattam magamat előttük végig, mégis éreztem, hogy nehezen tudom elengedni. Hiányzott, amikor próbanapra ment hozzájuk. Csak azt vettem magamon észre, hogy folyamatosan arra gondolok, hogy mit csinálhat, mire gondolhat. És este, amikor hazajött, mindig hatalmas hancúrozást rendezett a kanapé közepén valamelyik plüss állattal a szájában. Becsaptam? Azt hitte tegnap is, hogy megint csak odamegyünk, aztán este újra itthon együtt, összebújva? Nem. Tegnap tökéletesen tudta, hogy ez valami más. Levettem a nyakörvet róla és akkor már nem mozdult mellőlem és csak nézett fel rám kérdően. Tudta, érezte, hogy végetért a mi közös életünk. Pedig nagyon bízott bennem. Most kicsit csalódott, de remélem és ha mondhatok ilyet jó szívvel emlékezik majd ránk….

…. én meg csak sírok, sírok és sírok utána