Tragikusan szomorú 44. hét...

Mácsai elment, nincs többé. A múlt heti beszámolóban még gazdásodása hírének örülhettünk, de csak eddig tartott. Szóljon róla ez a heti beszámoló, mert rövidke életéből többet megosztani velünk sajnos nem tud.

Mácsai két társával a nyíregyházi gyepmesteri telepről került a gondozásunkba. Idős gazdája halálával az addig tartott állatainak sorsát egy rideg telep volt hivatott rendezni, s mivel a kutyák nem csak fizikai állapotukat illetően, hanem pszichésen is elhanyagoltak, szocializálatlanok voltak, így a telepről történő közvetlen örökbefogadás lehetősége fel sem merülhetett senkiben.

Az első két hétben Mácsai megérinthetetlen volt, gyakorlatilag akkor még nem is volt Mácsai, mivel a csimbókok alatt nem tudhattuk, hogy milyen nemű, életkorú és valós természetű eb rejtőzik. Aztán eljött az a nap, amikor Mácsai Mácsaivá válhatott és egyben megszabadulhatott több kilónyi összeállt, nemezes rasztától. Az elhanyagolt, bolháktól hemzsegő szőr alatt különleges megjelenésű tacskó keverék bontakozott ki: a mi Mácsaink.

Ahogy a rohadó bunda és a vérszívó élősködősereg távozott, Mácsai megváltozott. Egyre jobban nyitott az emberek felé, talán életében először értékelte, érzékelte a simogatást, a figyelmet. Mindannyian nagyon megszerettük, hiszen gyönyörű fekete orra és csodálatos, rajzfilmbe illő szemei mellé egy kellemes, ragaszkodó, bár kissé bizonytalan tacskószemélyiség tartozott.

Aztán eljött az a pillanat, amikor a "gyerek kirepült" és megkezdhette új életét. Egy nagyon szimpatikus, intelligens pár fogadta őt örökbe Biatorbágyra. A házban puha ágyikó, jutalomfalatka várta. Hamar beilleszkedett, a gazdáival már kötetlenül viselkedett és rendkívül hamar ragaszkodni kezdett. (Meglepő módon már az örökbeadás pillanatában tudta, érezte, hogy ez most valami más és gyakorlatilag ügyet sem vetett ránk többé, új családja kegyeibe igyekezett beférkőzni.) Talán ez okozta a bajt, talán más. Egy ugyanolyan napnak indult az a bizonyos pénteki is. A gazda úr dolgozni indult, Mácsai pedig valószínűleg utána. A gazda hölgy vette észre a hiányt és gyakorlatilag azonnal megindult Mácsai keresése. A Kóborka Állatvédő Egyesület segítségével a biatorbágyi városi televízió hírdetései között is megjelent, hogy keressük, mind a gazdái, mind az Egyesületünk tagjai plakátoltak, járták a környéket, de sikertelenül.

Vasárnap gyertyát gyújtani indultunk rokonainkhoz. Csörgött a telefonom - "Mácsai gazdi". Tudtam, éreztem, nem akkor, már előtte is: jó hírt Mácsaival kapcsolatban nem fogok kapni.

Megtalálták őt az 1-es út mellett, halottan. Valószínűleg elütötte egy autó. "Olyan, mintha élne'" - mondta keserűen a gazda - "Hazavisszük, eltemetjük őt."

Sajnálom, Mácsai, hogy csak ennyi adatott, de talán így is jutott valami, ami nem minden kutyának: volt gazdád, volt szerető otthonod. Mégha mégoly rövid időre is.

Hiányozni fogsz nagyon és bocsánat, hogy nem lett tökéletes a kisollós nyírás és hogy kicsit bele is vágtam a füledbe akkor. Köszönöm, hogy türelemmel elviseltél mindent és hogy adtál nekünk is egy esélyt, hogy megismerhessünk.