Nunu elé vörös szőnyeg gördült (avagy a 8. hét)

Megállapíthatom, hogy az elmúlt időszakban a menhelyeken, állatvédő szervezeteknél élő kutyák örökbefogadása egyre elfogadottabbá, általánosabbá válik. Ha valaki kutyát szeretne, már nem feltétlenül rohan pár ezer forintért a szaporítóktól beszerezni, ha pusztán társállat tartásában gondolkodik, egyre többeknél merül fel az örökbefogadás gondolata. Ez mindenképpen örömmel teli, üdvözlendő dolog, hiszen így olyan kutyák kerülhetnek gazdához, akik jó esetben már oltottak, chipezettek és ivartalanítottak, akiknek a helyére újabb egyedek menekülhetnek máshonnan. Éves szinten  még mindig több millió kutyát altatnak el gyepmesteri telepeken és egyéb helyeken csak azért, mert nincs több hely. Ezek a kutyák is tartoztak valakihez, ezek a kutyák is szerettek valakit, de legfőképpen: ezek a kutyák is éreznek, éreztek. Senki sem szeret meghalni, a kutyák sem, mégha más is a halál fogalma számukra, mint az emberek számára. Sokszor a halált rettegés, éhezés, szenvedés előzi meg, sok helyen még mindig nem nevezhetőek európainak azok a körülmények, amelyek egy kóbor kutyára várnak, ha a gyepmester befogja őt.

Máshogy helyeznek ki kutyát (valójában eladnak) a gyepmesteri telepek és más módszert követnek az állatvédő szervezetek. Van, ahová elég odamenni, kiválasztani a kutyát, aláírni egy szerződést és hazamenni az új társsal, van, ahol kötelezően kérnek valamennyi adományt. Hozzánk nem elég odajönni és kiválasztani a kutyát. Mi egy kicsit ennél többet, mást csinálunk örökbeadás címszó alatt: mi ugyanis szeretnénk megismerni az érdeklődő családot, hogy eldönthessük, hogy az érintett kutya számára ők lesznek-e a tökéletes és egyben végleges otthon. Sokszor kényelmetlen kérdéseket teszünk fel és minden védencünket személyesen visszük el az új gazdához, hogy lássuk: a helyszínen is működnek-e azok a dolgok, amelyek a kutya szempontjából fontosak. Igen, elismerjük, hogy ebben a folyamatban néha háttérbe szorul az ember, de ez a folyamat elsődlegesen a gondozásunkban lévő védenceinkről, az ő jólétükről szól. S a számok minket igazolnak: örökbeadott kutyáink töredéke kerül vissza a gondozásunkba, a többiek mind végleges boldogságot nyernek.

Sok örökbefogadó család nem tudja, de mi segítőként is szívesen látjuk őket. A tőlünk befogadott kutyájuk történetét talán még nem élhették meg közvetlenül, de más megmenekülők történetét már ők is befolyásolhatják fuvar- vagy hirdetési segítséggel, ideiglenes befogadással, a kennelsorunk lakóinak sétáltatásával vagy természetbeli, pénzügyi támogatással, illetve rendezvényeken is lehet segíteni kutyát fogni, szórólapot osztani, beszélgetni az érdeklődőkkel. Mindenkinek és mindennek örülünk, természetesen nem kötelező jelleggel. Tudjuk azonban azt is, hogy a mai világban jó egy olyan közösséghez tartozni, ahol mindenki lehet olyan, amilyen, mert csak egyetlen dolog számít: a kutya. Ide nem kell szőkévé válni, nem kell csinosnak lenni vagy tehetősnek, nem kell nagy autót vezetni, sőt vezetni sem kell egyáltalán, nincsenek megkötöttségek, a csatlakozás egyetlen előfeltétele a kutyaszeretet.

S hogy mindez miről jutott eszembe? Hát Nunuról. Ő volt ezen a héten az a szerencsés, aki gazdához költözhetett egy olyan családhoz, aki már visszatérő örökbefogadónk, mostanra minden családtagra jut egy futrinkás kutya. Náluk él Durci Darcy, a problémás szálkás szőrű tacskó kan, Tupac, a félős hosszú szőrű törpe tacskó kan, Cuki és Maci a két ivartalanított yorkshire terrier hölgy és most már Nunu is, a félős. A mi kis rozogáinkból, rettegőseinkből építettek maguk köré tökéletes falkát (fal helyett), s tanították meg ezeknek a kutyáknak, hogy mi az a család és hogy milyen boldogságot jelent oda tartozni. Nunu is beköltözött. Most már ő is gazdis. A családja pedig a csapatunk tagjává vált. Mindannyian nyertünk ezzel.